Van egy dossziém. Benne orvosi papírok. Benne egy diagnózis, ami végül kezeletlenül maradt. Kevert szorongásos depresszió zavar. Ott van. Leírva és kinyomtatva. Az ítélet nem végleges és visszavonható. Miért maradt akkor kezeletlenül?
Kat Jayne fotója a Pexels oldaláról
Kamasz korom óta tudom, hogy a lelki világom sikolt a segítségért. Akkoriban persze nem nagyon értettem, hogy mi történik velem. Később a szakmám megszerzése során tanultam pszichológiát és ennek köszönhetően sikerült kiraknom a kirakóst. Persze diagnosztizálni nem diagnosztizáltam magam, de tudtam, hogy pánik rohamaim voltak, hogy a kezemen a bőrt a tudatalatti vagy az éppen tudatos szorongás miatt tépem és a levertség mögött, valószínűleg ott bujkál a depresszió.
Nyomába eredtem a tüneteimnek és számtalan könyvet beszereztem. Természetesen nem csak magam miatt, hanem azért is mert el kezdett érdekelni ez a tudomány.
Miközben egyre mélyebben jártam a sűrű erdőben, egyre több mindenre derült fény. Évek múlva már nagyjából meg tudtam állapítani, hogy pánik zavarom biztos, hogy van. Én mégsem nyújtottam segítséget a lelkemnek. Hagytam tovább vergődni.
Az első ember, akinek elmertem mondani, hogy mi lehet velem, pár hét múlva lelépett az életemből. Erős támaszomnak és jó barátnak hittem. Eddig a pontig. Sokan, akik szerettek és most is szeretnek próbáltak terelni, hogy bizony meg kellene próbáljak segítséget kérni. Ám én úgy gondoltam, hogy ha eddig a pánik rohamokat valamelyest kordában tudtam tartani, akkor ez a továbbiakban is frankón működni fog. Nem így lett. Minderre később jöttem rá, hiszen sokáig időm nem volt a problémáimmal foglalkozni, hiszen az életem egy olyan szakaszhoz ért, amikor a “túl élésre” játszottam.
Csak mikor már teljesen biztonságban voltam, akkor vettem észre magamon a fokozódó tüneteket. S, akkor megfogadtam egy szerettem tanácsát, aki el is kísért a közeli kórházba. Féltem. Rettegtem. 10 éve élek így. 10 éve nem beszélek a problémáimról, hogy milyen gondolatok vagy éppen érzések nyomasztanak és próbálnak a sötétségbe rántani.
Karolina Grabowska fotója a Pexels oldaláról
A rendelőben – mivel ambulánsan jutottam el- igyekeztem tárgyilagosan elmondani, hogy miért is vagyok itt. Azt hiszem ezzel a tárgyilagossággal próbáltam magamat is csitítani. Ettől még az első papír az ítélettel a kezembe került. Receptekkel együtt.
A gondolataim kavarogtak. Akkor már hetente voltak erős pánik rohamaim. Még ekkor is én akartam segíteni magamon, de akkor már a rendszerben voltam. Pontosan ezt nem akartam. Pirulákat.
Végül is eljutottam a számomra kijelölt doktorhoz. Az első alkalom előtt már azon gondolkodtam, hogy hol fogom én ezt el kezdeni. Honnan kellene nekem elindulnom. Tudtam, hogy a doktor tudja, hogyan irányítson, hogyan segítse az elindulást. Nos, tévedtem!
3 alkalom után úgy döntöttem én kiiktatom magam a rendszerből. Nem megyek többet. Az orvoson úgy éreztem, hogy igazából én is egy vagyok a sok közül. Futószalagon járatott “bolond”. Én csak egy kört futottam minden alkalommal újra és újra. Próbáltam régebbi sebeket is felszínre hozni, de nem sikerült. Úgy éreztem, hogy ez bukás.
Mivel nem igazán éreztem azt, hogy én itt bármiféle segítséget is kapok a gyógyszereken kívül, úgy döntöttem, hogy továbbra is magamat kell ápoljam. Óriási kudarcként éltem meg ezt a segítség kérést. Éveken át mindenki ezzel biztatott, hogy egy szakember majd segít. Pechemre viszont én nem a megfelelő szakembert fogtam ki. A gyógyszerek azóta kidobásra kerültek a papírjaim pedig egy kék dossziéba.
Én pedig még ugyanott vagyok. A lelkem ugyanúgy sikolt. Segítséget pedig nem merek már kérni. Még egy ilyen csúfos próbálkozást nem biztos, hogy képes vagyok elviselni. Úgy éreztem magam minden alkalom után, mint aki csak a négy falnak elmondta egy órában, hogy mi is a gond, de a fal nem válaszolt.
A kulcs tudom, hogy én vagyok. A megfelelő zárra kell már csak rátaláljak, ha végre újra merek a keresésére indulni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: