Újra kezdés századjára

Alig vagyok 30, de már elég sokszor kezdtem előröl az életemet. Mit is értek ez alatt? Kezdjük ott, hogy alig 20 évesen kezdtem meg önálló életemet és kirepültem a családi fészekből. Míg más ismerőseim javában az egyetemet tolták, én addig próbáltam a szakmámban elhelyezkedni, amelyet az érettségit követően szereztem meg. De mégis miért kellett újra kezdenem? 

Kép forrása: pexels.com

A kezdés nem volt szerencsés. Több év után, mint már egy előző posztomban is említettem, több éves kapcsolatom futott zátonyra. Felbomlott a jegyességünk és szétköltöztünk. Nekem kellett albérletbe vonuljak és más perspektívában újra kezdeni az életemet. Természetesen addigra már stabil munkahelyem és kialakult baráti köröm volt, amelyhez foggal és körömmel ragaszkodtam. Nem kívántam visszaköltözni a szülői házba. 
Egy ismerőssel éltem együtt, így azt mondhatom, hogy szerencsés voltam lakótárs szempontjából. Nem mondom, hogy néha nem fogott el a kétségbeesés. Hiszen előtte egy teljes lakás volt az enyém, amelyben már alapoztuk a jövőt… Jó! Alapoztuk volna, de hát már nem volt mire alapozni. Sokszor vágott arcon, hogy csupán most csak egy szoba az enyém, ahova elvonulhatok. 
El is vonultam. Szinte bezárkóztam. Csigaházban éltem. Új párkapcsolatom lett. Egy kisebb településre költöztem és munkahelyet váltottam. 

Azt gondoltam most teljesen más úton haladok egy teljesen új cél felé. Tévednem kellett. Visszaköltözve a nagy városba, egy új albérletbe, úgy éreztem, hogy nem vagyok boldog. Sőt! Kifejezetten boldogtalan vagyok. Előtte a párom szülői házában éltünk. Mindennap reggel és este 1 órát vezettem. Visszavágytam a nagy városba, mert nyilván kényelmesebb lett volna mindkettőnknek. Kis településen éltünk és mindketten a szomszédos nagy városban dolgoztunk. 
A tervünk összejött, ami a költözést illeti, de közben valami megcsúszott kettőnk között. Megvilágosodásnak is nevezhetném. A férfi, akivel már közös albérletünk volt a városban, hirtelen nem az volt, aki addig. Inkább azt mondanám, hogy a közös élettérben jöttem rá, hogy a kapcsolatot én cipelem és nem ketten. Ebből pedig nem kértem. Nem voltam hajlandó egy felnőtt gyereket eltartatni és a hátamon cipelni. Az 1 éves évfordulónkon közöltem, hogy ennek véget szeretnék vetni és ekkor pedig már tudtam, hogy az irányt haza, a szülővárosomba veszem.

Kép forrása: pexels.com

Az életem újabb újra tervezése csak most kezdődött igazán. Anyagilag és lelkileg teljesen lenullázva és lesújtva tértem haza. Újra birtokba vettem a régi szobámat. A holmik, amelyek nem fértek el a lakásban, azokat a család egyik nem használt ingatlanjában helyeztem el, hogy amikor majd szükségem lesz rá, akkor majd újra előveszem őket. 
Aztán pedig esténként azon tépelődtem, hogy akkor most innen hogyan tovább. Tisztában voltam és vagyok vele, hogy szerencsés vagyok, hogy haza térhettem, de aki éveken keresztül egyedül menedzselte az életét, az nem kíván sokáig a családjával együtt élni. 
3 hónap keserves munka keresés vette kezdetét. Sajnos az ország azon megyéjébe vágódtam vissza, ahol nagy a munkanélküliség és kevés a lehetőség. A csillagom végül is újra felragyogott. Egy cég rám talált és dolgozni kezdtem és persze aktívan gyűjteni. 

Most pedig hol vagyok? Visszaköltöztem újra abba a nagy városba, ahol éveket éltem. Megismertem egy fantasztikus férfit és bátran állíthatom, hogy eddig még soha nem éreztem ilyet, mint most.
Leírva talán nem tűnik nyomorúságosnak és tragikusnak a sok újra tervezésem. Viszont ez a felület nem tudja visszaadni a sok átsírt éjszakát, a félelmet, a pénztelenséget. Sikerült megtapasztalnom, hogy milyen havi 60 vagy éppen 40 ezerből élni. Elárulom, hogy egyetlen embernek sem elegendő. 
Az állandó dobozlás, a folyamatos költözés, hogy nincs egy biztos bázis, amelyet otthonnak tudsz mondani. Hiszen minden kölcsön vagy bérelt, ahonnan menni kell. A végén pedig a Start mezőre visszajutás felismerése volt a  legrosszabb csapás, ami valaha érhetett. 
Bátran állíthatom, hogy mindezekből tanultam és sokkal tudatosabb lettem, ami az életemet illeti. Nem mondom, hogy a fent leírt sorok között nem bújnak meg az általam is meghozott rossz döntések, amelyek akkor a legjobbnak bizonyultak.  Összegezve viszont az egészet, mégis itt vagyok. Talpon vagyok. Élek és boldog vagyok a sokadik újra kezdés után is.