Zúgnak a harangok

A mai napon egy nagyon kedves ismerősöm megnősült. Egyelőre csak a vendégek által készített homályos éppen, hogy Mari anyánk elkapta a pillanatot képek vannak még fent az éterben. Viszont ez is elég ahhoz, hogy gondolkodjak vagy csak elmélázzak. Elmélázzak azon, hogy talán egy élet ma véglegesen tönkre ment. 

Az említett ismerős ugyanis nem azt a nőt vette feleségül, akit szeret. Pár évvel ezelőtt egy összejövetelen mondta ki előttem és még egy másik személy előtt, hogy az igazit bizony ő már elszalasztotta. Mondta mindezt, olyan mély szomorú tekintettel, hogy belefacsarodott a szívem. 
Bár a rokonság már előtte is hangoztatta halkan, hogy bizony a nagy szerelem után még “hullanak” könnyek, de már nincs visszaút. Igazából ez a “kislány” is olyan aranyos, kedves és hát nagyon szereti a család fiacskáját. Meg hát persze nem szólnak bele a fiatalok dolgába. 
Senki nem törődött azzal, hogy a család fiacskája mérhetetlenül boldogtalan és, ha bár beleszólni nem is, de óvatos tanácsot érdemes adni. Néha nem árt figyelmeztetni szeretteinket, ha éppen nem a megfelelő úton haladnak az életükben. Itt viszont erről nem volt szó, legalább is nem tudok róla, hogy szó lett volna. 

Kép forrása: pexels.com

Igazából majdnem én is egy olyan férfihoz mentem feleségül, akit nem szerettem. Nem volt szerelem. Egy kihűlt kapcsolat folyóján sodródott a csónakunk, de senki nem mert kiszállni. Évek óta eveztünk együtt és bizony valahol féltünk feladni. Fiatalok voltunk és hittünk abban, hogy ami köztünk van menthető. Végül én voltam az, aki nagy levegőt vett és letette az evezőjét. A mai napig valljuk, hogy életünk legjobb döntése volt, hogy annak idején véget vetettünk az egésznek. 
Most ugyanis, ha bele gondolok elvált lehetnék, alig 26 évesen. Nem, senkit nem ítélek el, amennyiben 26 évesen elvált. Ez az én belső csatám lenne magammal. Számomra lenne egy kudarc, amit biztosra veszek, hogy rettenetesen szégyellnék. 
Nem tudnék elszámolni magammal, ha megtettem volna azt a lépést, hogy hivatalosan egybekötöm az életem a volt párommal. Tudom, hogy a lánykérés teljesen szívből jött és komoly szándékkal és én magam is, boldogan mondtam igen-t.  Igaz a vihar már akkor tombolt, de hittünk. A végén rájöttünk, hogy minden kevés. Most sokkal jobban érzem magam. Kiléptem, kiléptünk. Valóban boldogabbak vagyunk. 

Viszont mi lesz az én kedves ismerősömmel? Hogyan lesz képes elszámolni a lelkével? Hogyan képes egyáltalán minden este csókot adni annak a nőnek, akihez valószínűleg kevés érzelem fűzi? Mi járt a fejében, amikor elhangzott, ” ha bárkinek ellenvetése van, akkor szóljon most, vagy hallgasson örökre” rész? Kiabálta a lelke, hogy nem, nem és nem? 
Az enyém sikított, hogy szálljak ki… Biztos vagyok abban, hogy az övé is zokogott, amikor zúgtak a harangok és közben elhangzott, hogy: Igen!