Annak idején, amikor “ideszerződtem” óriási lehetőséget láttam ebben az egészben. Fiatal kis csitriként azt gondoltam, hogy az írásaim valóban eljuthatnak a nagy közönséghez és, hogy megismerhetnek az emberek. Elvégre erre vágytam. Később kellett rájöjjek, hogy ez nekem sose valósulhat meg.
Az írás a mindenem. Szeretem. Az alábbi ábra is jól mutatja, hogy nem tudom abbahagyni, de még szüneteltetni sem vagyok képes. Ám ma már tudom, hogy soha nem leszek a nagyok között, mert mégsem vagyok olyan érdekes, mégsem tudom tartani úgy az iramot és persze nem a keresett kategóriákban írok.
Én nem foglalkozom a bulvársajtóval, nem kreálok új recepteket és a lakberendezés sem az életem része. Nem érdekel a spiritualitás, nem kirándulok minden hétvégén, amiről megoszthatnék pazar képekkel ellátott bejegyzéseket. Egyszerűen csak vagyok és írok.
Pedig az életem eddig egy igazi dráma volt. Azt pedig tudom nagyon jól, hogy a történetem nem egyedi, hiszen fiatalként az életben sokan evezünk viharos tengeren.
képforrása: pexels.com
Sajnálom, ha az életem nem egy akkora tragédia, hogy a pódium közepén szerepelhessen, bár nem is helyezném reflektorfénybe tekintve, hogy egyes időszakokat örülök, ha túléltem. Nem volt könnyű az indulás és nem volt könnyű utána sem. Drámában volt bőven részem, amelynek most is érzem a hatását magamon. Bizalmatlan lettem, nem vagyok képes segítséget elfogadni és, ha netalán el is fogadom, akkor veszettül kiszolgáltatottnak érzem magam. Belém ivódott, hogy csak magamra számíthatok. Nincs támasz. Egyedül vagyok. Meg kell oldanom, ha törik, ha szakad.
Voltak mélypontok, amikből úgy éreztem nem vagyok képes kimászni, mert már a vésztartalék erőm is kifogyott lelkileg és anyagilag is. Ezt a részt pedig zárjuk is itt le.
Miért írtam le ezeket? Éppen könyveket nézegetek és az “Életrajz” kategóriát böngészem. Interjúk, kötetek, amelyek számos ember életét veszik górcső alá, akik elmesélik, hogyan törtek fel a felszínre, amikor az élet viharos tengere a mélyre nyelte őket. Ekkor pedig eszembe jutott, hogy hány civil ember tudna még mesélni történetet, ahogy felszínre tört a sötétségből.
Azt hiszem ezért is vagyok itt. Egy nagy rendezvény kellett ahhoz, hogy végérvényesen belássam, hogy mint blogger én sose rúghatok labdába. Nem ülök sose a tűz közelbe, mert nekem már ott nem jut hely.Nem próbáltam meg odaülni? Nem vetettem be mindent? De! Aminek az lett az eredménye, hogy majdnem bediliztem tőle. Teljesen kifordultam magamból.
A rendezvényről úgy jöttem el, hogy a haza vezető úton elbúcsúztam minden ehhez kötött álmomtól és maradtam itt a helyemen. Ezért döntöttem úgy, hogy most aztán nem vállalom magam. Nem érdekel a kattintás, nem érdekel a lájk, a nézettség. Megírom a saját önéletrajzomat és, ha valaki elolvassa, akkor majd örülök annak is. A legfontosabb, hogy én magam gondoskodjak arról, hogy ez itt maradjon utánam.
Semmi magasztos célom nincs vele. Sok mindent elengedtem már és bevallom őszintén, hogy nagyon jól esik így élni. Fantasztikus úgy élnem, hogy nincs bennem egy óriási megfelelés kényszer az online tér felé. Vagyok, ahogy vagyok. Kész.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: